Horváth "Vöri" László

Sorozatunk második részében Horváth László - sportolói berkekben Vöri - válaszol azokra a kérdésekre, amelyek az edző és a vezető összefüggéseit kutatja.
(Horváth László a hetvenes évek kiváló öttusázója négy világbajnokságon és a moszkvai olimpián vett részt. Ott csapatban ezüstérmet szerzett, a világbajnokságokon egyszer ezüst-, kétszer bronzérmet nyert, legjobb egyéni helyezése: az 1979-es budapesti vb-n negyedik helyezése. Négyszeres magyar bajnok, ötszörös csapatbajnok, kétszer volt az év öttusázója. Összesen 114 öttusaversenyen indult, ahol harminchét alkalommal volt egyéni dobogós. 1982-1989 között a junior válogatott szövetségi kapitánya, majd két évig a felnőtt keret vezetője volt. 1992 óta triatlon edző.)

Mint minden eredményes pályafutásnál, itt is rendkívül fontos a kezdeti indíttatás, motiváció. Horváth Vöri kilenc éves korára datálja, hogy különb akart lenni másoknál.
- Polgári családban nőttem fel, otthonról hoztam értékeket. Motivációmat az a közeg adta ahol olyan emberek vettek körül akik példaképeim voltak - meséli. Szerettem volna olyan lenni, mint azok a sportolók akiket láttam nap mint nap magam körül. Világklasszis vízilabdázók, vívók, öttusázók, és mindemellett doktorok, orvosok, jogászok. Náluk a diploma és egy-két nyelv alapkövetelmény volt.

A sikerhez motivált ember kell. Horváth Vöri egyik tanítványa Molnár Erika triatlonversenyző, (ma már visszavonult) korábban Világkupa győztes, világranglista 2. helyezett, sokszoros magyar bajnok. Az ő kettőjük kapcsolata jó példa arra, milyen, amikor a tanítvány szimbiózisban él az edzőjével.
-Szinte nem volt olyan momentum Erika életében, amit nem osztott volna meg velem. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, és Erika sikeres pályafutás után vonult vissza. Nyert világkupát, volt világranglista második helyezett.
A tehetség azonban csak az egyik faktor. Ha nincs mellette munka és szorgalom, akkor hiába tehetséges valaki. Ha sokáig nem lép tovább, hanem egy helyben topog megunja, abbahagyja és a maradék motivációt is elveszti.
Önmagában azonban ez sem elég, szükséges az alap és az, hogy meglegyen a technikai tudás. Fontos, hogy bírja a fizikai munkát, és gyakorlatot, rutint szerezzen.
És az a tétel is igaz, hogy nem ér semmit a tehetség, a szorgalmas fog nyerni, mert a tehetség 60-70%-ban számít.
A fentiek mellett az önbizalom is fontos tényező, mert lehengerli az ellenfelet.
Horváth László szerint a valódi érték a nemzetközi teljesítmény, a nemzetközi porondra való kilépéskor mutatkozik meg. A saját szintjéről kell a versenyzőnek elmozdulni, nem elég, ha magyar bajnok valaki. Hiába „tuti” valaki kicsiben, ha nem mérettetik meg nagyban. Sok sportoló azonban nem meri vállalni a kihívást. Megpróbálni mindenképpen meg kell, és ha nem megy, akkor vissza lehet térni.

Túledzettség (kiégés) a sportban Vöri szerint nem létezik. Ugyanis a jó edző, ahogy a jó vezető figyeli a tanítványát, beosztottját. Ismeri mint a tenyerét. Mindennap ott van, és ha azt látja, hogy nem motivált, szótlan akkor visszavesz az edzésből. Megnézi mi a baja. Abszolút partner mind anyagilag, mind erkölcsileg, mind fizikailag.
Ha valaki világklasszist akar nevelni, a mélységéig meg kell ismernie a partnert, a távedzés nem működik. Nem lehet olyan gondja, amit nem mondhat el. Akár a foga fájt éjszaka, akár összeveszett a barátjával. Ha nem jó a viszony, akkor „bukta” van. Bukik a tanítvány és az edző is. És elsősorban az edző feladata a jó viszony kialakítása.
A munka világában éppen ezért nehéz kialakítani távmunkában együttműködő kapcsolatot.
Minden egyes emberhez külön edzéstervet kell szabni, egyénisége szerint, sablonokkal nem lehet világklasszisokat kinevelni. Ugyanúgy ahogy a munkában, ahhoz szinergiában legyenek az emberek, nagyon sokat kell együtt lenniük, dolgozniuk, megismerniük egymás gondolatait, munkatempóját, stílusát.

Sokoldalúság kontra szakbarbár

A polihisztorok ideje Vöri szerint lejárt. Nem lehet mindent megérteni. Minden ember másban tehetséges és azt kell fejleszteni. A triatlon és az öttusa kimondottan jó példa erre, hiszen három illetve öt sportágban kell a topon lenni. És igaz az ellenkezője, hogy éppen ezért nem lehet mindenben a topon lenni. Kell egy húzóerő, egy átlagon felüli erősség, de a többiben is jól kell teljesítenie. Ha valaki valamiben jó, akkor azt kell fejlesztenie és nem a gyengeségeit forszírozni. Ugyanakkor fontos az arányok megtalálása. Ha valaki jó például a futásban, akkor azt kell fejleszteni, természetesen nem elhanyagolva a többit. Így akár a világ legjobbja lehet.

Hogyan lehet kiszűrni a tehetségeket?

A kisgyerekeknél könnyű, a tehetséges gyerekek kreatívok, élénkek, mindenhez van kedvük, van véleményük. A tehetség rengeteg faktorból áll össze: fizikai, pszichikai, motiváció, szociális, financiális háttér és még sorolhatnám.
A sportban legalább egy évet kell együtt dolgozni, hogy kiderüljön elég tehetséges-e ahhoz, hogy világklasszis legyen. Van, aki például hiába hihetetlenül tehetséges, de nem bírja a munkát. Van, akinél öt év után megáll a fejlődés, ilyenkor egy jó edző elég hamar felméri, hogy tud-e vele még mit kezdeni vagy „le kell nyelni a békát” és tudomásul venni, hogy tanítványából nem lesz világklasszis.
Az edzésben diktatúra van, más nem működik, de komoly gyakorlati tapasztalat kell egy edzőnek ahhoz, hogy folyamatosan fejlődésben tartsa a tanítványait. A fokozatos terhelés a legfontosabb, vagyis mindig elég nagy célokat kell a sportolók elé állítani ahhoz, hogy fejlődjenek, de egyben kellő erőfeszítéssel elérhetőnek is kell lennie, mert sikerélmény nélkül hamar elveszíti a motivációját.
És nem elég a tehetség, mert előfordul olyan is, hogy valaki tehetséges de nem jól szocializált. Ha az alkalmazott diktál a főnök megbukik. Fölborul az egyensúly.
A jó vezető figyelje a beosztottat.
A motiváció pedig rendkívül fontos, mert minden sportban félelmetes mennyiségű munkát kell elvégezni. Jó példa Egerszegi Krisztina, aki aktív sportpályafutása befejezése után hosszú évekig még az uszoda környékére sem nézett.
Aki nem dönti el, hogy a sportra áldozza az életét, az nem lesz világklasszis.

Massányi Kinga