Az út maga a cél

Egy amatőr triatlonos naplója (részlet) Harmadszorra akarom átélni ezt az eufóriát. A célbaérkezés örömét. Amikor atomokra esik szét az ember, mert mindent megtett és az egész napi őrület csak megkoronázása az elvégzett munkának. 3800 m leúszása, 180 km biciklizése és egy maraton lefutása után mi más érezhet az ember? Örömet, fáradtságot.? Az elvégzett munka jutalmát? A kijelző 14 órán túl mutat. Most már valahogy végig kellene érni. Feltűnik a célkapu, nem is nézem az órát. Nincs eufória, nincs felszabadultság, nincs örömkönny. A történet szálai 2005 nyarára nyúlnak vissza, ekkor már (2003-ban és 2004-ben túl voltam 1-1 Ironmanen.) 2005 nyarán a középtávú verseny céljában a vércukrom a minimumon, összesesek a célban, 2 hét múlva egy bicikliverseny előtt kifordul a bokám, nem versenyezhetek. Az abban az évben tervezett ironman verseny előtt Pfeifer féle mirigyláz akadályoz meg az indulásban. . Pluszkilók jönnek, és egy év szinte kimarad, majd a 2007-es induláshoz három feltételt szabok magamnak. Egy maraton 2006 őszén, a nevezés leadásáig 55 kg-s versenysúly, és nincs túledzés, sincs sérülés a szezonban. Könyörtelen vagyok magamhoz. Decemberben - az előnevezésnél - az őszi (firenzei) maraton már megvan, de még 57 kg-t mutat a mérleg. Majd februárban végre 55 kg vagyok. A legnehezebbnek a harmadik pont tűnik, hogy ne edzem túl magam és ne sérüljek le. Volt már mindkettőben részem. Hogy lehet egy ironmanra felkészülni úgy hogy se keveset, se túl sokat ne edzek? Az úszás tűnik a legkevésbé bonyolultnak. Az 1:30-1:40 közötti idő bármikor megvan. Reggelente a Sportuszodába járok, Tóth Csaba edző segítségével készülök. A kerékpár, a táv legtekintélyesebb része. Sok-sok hosszabb és rövidebb távot hagyok magam mögött. Amikor lehet, még a futás rovására is bringázom. Júniusban letesztelem magam 180 kilométeren, 6 óra 19 percet biciklizem, ez jobb amire gondoltam. De messze még az augusztus. A futás is jól megy, 30 kili 6 percesekkel. Nyár elején a csúcson vagyok. Vagy legalábbis ott érzem magam. De sok a munka, a család és a hétköznapok között is egyensúlyt kell teremteni. Nem könnyű feladat a kifeszített kötélen egyensúlyozni. Lemerülök, de augusztus 25-én ott vagyok a rajtban. Négykor ébresztő, ötkor már indulunk. Gyékényes határfalu, bányatóval, az egyik legtisztább vizű tó hazánkban. Itt van a rajt, innen kell majd az úszás után eljutni biciklivel Nagyatádra. Dübörög a zene, árad a sejtekben, az ember már azt se tudja hol van. Ágyúszó jelzi a rajtot. A gyékényesi bányató életre kel. Tempózom, szinte csak élvezkedem a vízben. Egyik karcsapás a másik után, a hajnali fürdőzés jót tesz. Együtt úszom egy ismerőssel, egyszerre érünk partot. 1:32, a tervezett idő megvan, jobban nem is kezdődhetne nap. Bringán rögtön kajával kezdem. Szendvicset eszem és mindent amit ilyenkor szokás. Az ágneslaki arborétum elvarázsol, aztán keresztülzúgunk az apró somogyi falvakon. A szembeszél kicsit visszavet, de idén annyit bicikliztem szélben… Nagyon kavarog a gyomrom, nem lesz ez így rendben. Eszem, eszem, de egyre nehezebben. Aztán egyszer csak elfogy a kraft. Ugyanúgy érzem magam mint nyáron, nincs erő a lábaimban. Végre, vége a biciklizésnek, megvan az egy nagy és a három kis kör, sietve átöltözök, megyek futni. Vár rám még egy maraton. 16 kört kell teljesíteni. Van idő gondolkodni. Mindenen, de legfőképpen azon miért vagyok itt? Miért jó az nekem, hogy egész évben készülök, hajnalban kelek, loholok, gyűröm a kilométereket, aztán egy napon, amit annyira várok, összeomlik minden, és nem úgy alakul ahogy terveztem. De végigmegyek, ha idáig eljutottam, végigmegyek akkor is. Az első körök még egész jók, aztán a gyomrom teljesen felmondja a szolgálatot, úgy dönt külön álló életet él. Futok. Azaz már csak gyalogolok. De hálistennek nem kell a szintidővel versenyeznem, azon azért jóval belül vagyok. Örömöm azért nem teljes. Amire annyira készültem, amiért annyit tettem, megcsalt, elhagyott, cserben hagyott. Olyan ez a nap mint egy be nem teljesült szerelem, egy jól induló könyv, aminek csalódás a vége, egy sokat várt valami, amelyhez az odavezető út jobb mint maga a cél. Látom a célkaput, nem érdekel az idő, befutok, mosolygok. Végigküzdöttem, megcsináltam. Bemászom a melegvizes medencébe. Áztatom magam egy darabig. Próbálok kimászni, de begörcsölnek a lábizmaim, reszketek, nem bírok menni. Teljes kimerültség. Másnap: kábultság reggel. Hol vagyok? Ja, tegnap megcsináltam az ironmant. Gyógyír a léleknek, a záróünnepségen kiderül a legtöbb időt javítom az eddigi időmhöz képest. 1 óra 24 percet. Büszke vagyok.. Szabó Massányi Kinga