Klagenfurt 2004

A következő évben újra a rajtnál állok, a helyszín Klagenfurt, a Wörthi-tó partja. Hajnali fél négy. Mobiltelefon zenél, óra csörren, nem szeretném lekésni a rajtot. A tó fölött köd pereg, de tisztának tűnik az ég. Meleget ígérnek mára, két napja szakadt az eső. Indulunk a rajthoz, de száz méterre a háztól visszafordulunk az úszócuccért. Csak nyugi, mondom magamnak. A depó előtt kis kavalkád, kerékpárgumit kell fújnom. Kicsit többek nyomok a kerékbe, míg a mellettem álló francia fiú megszán és segít. Vadkacsák hápognak a tó mellett, csúfos nevetésnek hallatszik a hangjuk. Homokos a Wörthi-tó strandja, kétezer versenyző és még több néző, önkéntes, sajtós, rendező próbál elhelyezkedni. Neoprén a testre, sapka a fejre, szemüveg a helyére kerül, csók a szájra és már a kordonon belül vagyok. Tökéletes magány. Száraz a szám, az izgalomtól kicsit magas a pulzusom, talán a szomszédom is hallja, ahogy ver a szívem. Mosolygós fejeket rajzolok a homokba, ezzel nyugtatom magam. Zene, köszöntő, és az Ironman versenyeken elmaradhatatlan Miatyánk. Legyen meg a Te akaratod, mormolom magamban a többiekkel, és most megértem mit jelent. Nekivágunk a távnak, próbálom visszafogni a tempót, de nem megy. Hullámot vet egy hajó, nehezebb így az úszás. Majd elsimul a víz. Jobbkéz előre, áthúz, kiemel, balkéz, levegő, a távolban, reggeli fényben ragyognak a hegyek. Férjem a partról biztat, kiabál. A depóban veszem észre, hogy két balkezes kesztyűt raktam el. Ráhúzom a jobb kezemre a balkezest, nem tudok mást tenni. Tíz kilométernél állnak a gyerekeim a barátainkkal, integetnek, vidámak ők is, én is. Három 60 kilométeres kört kell tenni, körönként 414 m szinttel, benne egy 10 százalékos emelkedővel. A kaptató „combos”, de meglepően jól megy. Lefele „zúzok”, de csak ésszel, korai lenne összetörni magam, még nincs vége a napnak. Közben hallom, ahogy a telefonomon SMS-ek érkeznek. Csak este nézem meg. „Talán éppen az emelkedőkkel küzdesz, gondoltam küldök egy kis energiát, hajrá veled vagyok” – írja egy barátom. Két óra és huszonnyolc perc az első kör. Királyság, gondolom. Nem kérem az egyéni frissítőt, nyomom tovább, kajám, italom még van elég. Kicsit túl is méreteztem, háromnapi túrára elegendő lenne. Újra integetés a családnak, már ott sem vagyok. A második emelkedő már nehezebb. A szurkolótábor az út két oldalán, mintha a Tour de France statisztái lennének. Magyar zászlót lebbent a szél a tömegben, odaintek, hahó Magyarország! A fordítónál férjem vár: szuper vagy, kiabálja, tizennégy év házasság után. Kettő óra negyvenöt percet mutat az óra a következő kör végén, remek, akár piknikezni is megállhatok az utolsóban. (10 óra 30 perc a starttól számított szintidő az úszásra és a kerékpárra.). A futópályán találkozunk, intek a gyerekeknek vidáman. Forró, kora nyári este. A tóparton békák kuruttyolnak, és újra vihognak a reggeli kacsák. Az első kilométereken még nem aggódok, még biztos nem állt a lábam a futásra. Az ötödik kilométertől érzem, hogy valami nincs rendben, egyszerűen nem visznek a lábaim. Nem megy, minek erőlködjek. Minden lépés kínszenvedés, vízhólyag dörzsöli a lábam, fáj a fejem, hányingerem van. Végre a felénél a vagyok. Mosolygok az ismerősökre, tudom, hogy van annyi időm, hogy szintidőn belül beérjek. Gyerünk, még egy lépés és még egy. Már csak tíz kilométer. Lányom felajánlja, hogy fut velem. Nem, egyedül akarok lenni, nem akarok beszélgetni. Ki is állhatnék-jön az ötlet. Szedd össze magad, mondja egy másik hang belül. Hány barát és ismerős gondol rád és szurkol neked, és te most cserbenhagynád őket, tanácskozom magammal pár lépés és újra Klagenfurt főterén vagyok. Kólájukat kortyoló turisták tapsolnak. Kihalt a parti sétány, de már hallom a célban a zeneszót. Családom vár, büszkék rám, és most már örülök, hogy nem álltam ki. Ráfordulok a célegyenesre. A fekete csendben hirtelen fáklyafény lobban, dobszó és ütemes zene hallatszik. Nemzetiszínű zászlót borít rám a fiam, a lányom „hajrá anya” táblával jön mellettem. Messziről a hangszóróból hallom a nevem, mintha sztár érkezne vagy a győztes hadvezéreket köszöntötték így? A kordonon kívülről kezek nyúlnak felém, belecsapok. Átlépek a célkapun. Eufória. Massányi Kinga