Ha gyenge az eredmény, a katarzis nem kizárt

Lefutottam a nyolcadik maratonomat, életem leggyengébb idejével, de egyik katartikusabb élményével. A 8. km-től fájni kezdett a térdem, ahogy három éve. Szóltam Priszcinek (a lányomnak), h valószínűleg kiállok, mire ő: anya ne már. Oké, elfutottam a tizenötödik kilométerig, gondoltam az MTA környékén finito. A rakpart ismerősökkel tele, zúgott a Hajrá Kanga, ahol barát, vagy ismerős állt mind tapsolva szurkolt. Ciki lett volna kiszállni…Ok elfutok huszonegyig, a félmaratoniig, becsületből. Igen ám, de onnan csak futva tudtam visszamenni, idén a fordító kint volt Budafokon. A huszonötödik kilométernél találkoztam egy bringás barátommal, nekem a bal neki a jobb térde fájt, így jó párost alkottunk. Mindig megbeszéltük, hol és meddig gyalogolunk, mikor, mennyit futunk. Mondom neki, hogy harmincnál kiszállok, a Roosevelt térnél, De nem vettük észre, már csak a harmincegyedik kilométert jelző táblát. Ott pedig azt mondtam, nehogy már egy vacak 11 km kifogjon rajtam. Harminckilencnél eleredtek a könnyeim, a sírból hoztam vissza ezt a futást, nem értettem honnan az erő, ami továbbhajtott. Megszűnt a tér és az idő, és gondolat. Félelmetes és felemelő érzés. Méltó, szezonzárásnak.