Candybaby Párizsban

Ezt az írást, üzleti partnerem, a tavalyi Ironmanen a Hajrá Kanga csapat tagja, és nem utolsó sorban barátnőm - írta.
Sokat jelentett, h ott volt, hogy őszintén megoszthatom vele minden örömömet és bánatomat, hogy hagyjuk egymást élni szabadon , de amikor szükség van rá, ott van.
És örülök, h megoszthattam vele Párizst, az én Párizsomat, hogy most már is ő ugyanolyan szerelmes a városba mint én.

---------------
2008 novemberének végén, Kanga barátnőmmel alias Mrs.Energiával egy hideg késődélutánon búcsúztattuk a futkározószezont, visszaemlékeztünk közös szép és kemény pillanatokra, egyszóval nosztalgiáztunk...Mrs Energiára jellemző a pörgés, nem hagyta most sem annyiban, este visszahívott, hogy van egy pompás ötlete: kezdjük a 2009et egy félmaratonnal, méghozzá Párizsban! Én, Mrs Lobbanékony azonnal belelkesedtem, habozás nélkül rávágtam az OK-t!

Decemberben már megvolt a repcsijegy onlájn, pénteken repülünk és hétfőn térünk vissza, lesz időnk várost nézni - majd mindent megmutat, mivel ő gyakran eljár Párizsba. Kanga imádja Párizst, tudna ott élni! Lelkesedése ragadós és talán mindig jobb egy olyannal elutazni valahova, aki odavan a helyért, mert ez eleve egy pozitív töltést ad az egész utazáshoz!
Juhúúúú, ChocolatBébi ( Kanga) és Cukorfalat (én) Párizsba utazik! - így becézzük saját magunkat néha szűk körünkben :-)

Szállás is megvolt, egy idős bácsi garzonlakása, olcsó pénzért kiadó, még otthonosabban érezhetjük magunkat, Kanga idejár gyakran - hát, gondoltam ez nagyon jól hangzik. Még sosem voltam Párizsban, az Azúr part környékét és Cannest kihagyva, nem sok alkalmam volt a franciákhoz. Hallottam jót is meg kevésbé jót is a francia vendéglátásról, legalább most személyesen is bebizonyosodom, hogyan is van ez?

Hazatérve Barcelonából, január 5.-én elkezdtem az edzést szépen edzésterv szerint. Minden nap legalább egyszer eszembe jutott Párizs és a félmaraton, nem tudom megmondani melyik fogalom külön, de inkább az a gondolat, hogy futva nézem meg a várost, minden alkalommal egy kicsit összeszorította a gyomrom és feldobott mint egy jófajta doppingpirula!

Nem vagyok az a típus, aki útikönyveket halmoz fel és előre megtervezi mit szeretne megnézni. Én inkább minden elvárás nélkül szeretek találkozni egy hellyel, megengedem hogy spontán fedezzek fel szép házakat, városközpontot, életstílust, ételeket, italokat... Így az égvilágon semmivel sem foglalkoztam, csak edzettem és álmodoztam...

Kanga megjárta Budapest-Bamako rally túrát, messze Afrikából visszaérve, rámcsörrent, hogy regisztráltam-e?
Én, dehogy! Fú, gyorsan internet - weboldal - regisztráció...AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
Még aznap szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a 25.000 limit megtelt és hiába írtam szívhez szóló emailt a szervezőknek, sajnos kaptam egy nagyon rövid és teljesen érthető választ: Kedves x.y! A jelentkezést lezártuk, a limit megtelt, idén nem indulhat. Üdvözlettel Semi Marathon Paris szervezőség...

Január 5.-től épített álmom percről percre dőlt bennem össze mint a kártyavár. Arról álmodoztam már mióta, hogy végigfutok a Champs Elysees-n, körbe az Étoile dTriumph körforgalmon és utána egy igazi csokis croissont eszem ajándékul...
Már dolgozni sem tudtam, hazamentem és kezdve az önsajnálattól egészen a dührohamig minden folyamat alaposan megviselt. Olyan ez mint amikor gyermekként addig játszottam a kedvenc játékommal amíg azt darabokra szét nem törtem, mert nem vigyáztam rá, mert teljesen beleéltem magam a játék éppen aktuális forgatókönyvébe majd napokig, hetekig sírtam a kedvenc játékom után... és ezeket a játékszereket később egyetlen új dolog sem tudta helyettesíteni, csak miután nagy nehezen rátaláltam egy más kedvencre.
Most is így volt.

Napokig csak úgy elvoltam, kicsit gyászban, kicsit agóniában. Próbáltam találni más célt, nézegettem más versenyeket, sőt eszembe jutottak olyanok is mint pl.hogy metalic rózsaszínű iPod nano lejászóra gyűjtsek szép lassan, amíg teljesen be nem őrülök érte ( egy ismerősöm szerint ez nagyon Barbi babás cél és kicsit ciki - pontosabban: nagyon ciki, úgyhogy ezt töröltem is a listáról) de már nem vonzott semmi magához.
Helyettesíthetetlen lett a párizsi félmaraton.
Egy hétig szinte rosszullét fogott el amikor a futópadra gondoltam, nem is edzettem.
Mrs Energia pedig hagyott, hadd főjek a saját levemben - ebből is látszik: rutinos mama, hiszen 3 talpraesett gyermek anyukája!

Február végén ott tartottam, hogy el sem megyek Párizsba, mert minek? Ott tartottam: én utálom Párizst!
Azonban megígértem Kangának és lelkiiismeretfurdalásom volt, ha nem megyek el cserben hagyom. Ha elmegyek akkor önmagam kínzom meg. Újabb néhány vacak nap múltán végül úgy döntöttem, hogy üsse kő - ha ennyire nem figyeltem oda a részletekre, akkor most legalább ( HÁTHA ) megtanulom a leckét, elkísérem barátnőmet és ott fogok neki szurkolni amíg ő fut!

Közben, a bácsi akinek az olcsó garzonja volt: meghalt. Nem tudja senki mi lesz a lakással, de mégse menjünk egy hullaházba.
Kezdett tetszeni a sztori!
Lemaradok a versenyről, meghal a főbérlő, dúl a gazdasági válság, az euro/forint árfolyam nap mint nap újabb rekordokat dönt - forint vesztére - és én meg elkísérem Kangát Párizsba h fusson egy félmaratont, ami neki annyi mint egyszerű embernek a reggeli fogmosás... Szóval, így már érdekelt :kész tragikomédia!

Március 6.-án 15 óra körül leszálltunk Párizs melletti mini reptérre egy fapados járattal.
Bonjour Paris!
Kanga a kezembe nyomott egy vékony útikönyvet és egy turistatérképet, megvettünk egy csomó metrójegyet és irány a lakás!
Leraktuk kézipoggyászunkat, kifizettük a szállást a főbérlő lányának - mivel a néni közben kórházba került, nem tudom mi van vele, remélem él még - és továbbrohantunk a város másik végére Chatelle Vincence-hez Kanga rajtszámát felvenni.
Este 7ig voltak nyitva, hiába futottunk lobogó hajjal, az orrunk előtt bezárták az ajtókat. Na tessék: ilyenek a franciák! - gondoltam.
Még egy kicsit mérgelődtünk, hogy elpazaroltunk egy metro jegyet, közben bementünk a belvárosba.

A metron elhangzott a költői kérdés: Mit szeretnél megnézni Párizsban?
Champs Elyseest azt biztos,a többi nekem tök mindegy, amit csak látok, minden újdonság lesz, úgyhogy menjünk akárhova nyugodtan. Mindenki tudja, hogy Párizsban van az Eiffel torony, a Notre Dame, a Szajna, a Louvre és a Mona Lisa, stb.. laza voltam mint a gumikötél - részben mert előző éjjel szinte nem is aludtam, attól félve, hogy elalszom és lemaradok a repülőről és ilyenkor az embernek már éppen mindegy mit lát, úgyis csak álmos. Másrészt pedig még mindig egy kicsit élt bennem az önsajnáltató szánalmas mazochista misszióm.

St Michel tér: óriási, tömve emberekkel, kis nosztalgikus éttermekkel, régi feliratokkal, régi bérházakkal, tompa fényekkel kivilágítva... Gyönyörű volt!
Átsétáltunk a Notre Dame mellett a Szajna partra, vissza a kis utcákba, bementünk a Shakespeare Bookshop angol nyelvű könyvek boltjába, ahol csupa innen onnan összegyűjtött polcok roskadoztak a régebbnél régebbi könyvektől, benn itt ott egy régi fotel, megviselt írógép, ágy ahol a költők megpihentek írás közben, el is vesztünk a könyvek között, beleolvastunk ebbe-abba.
Egy pohár bordóival zártuk az estét, egy helyes bohém kiskocsmában.

Jól éreztem magam. Párizs kezdett érdekelni.
Szombaton korán keltünk, már fél 10kor túl voltunk a finom friss rongyoskifliken és ott ácsorogtunk a Chatelle Vincence óriási régi erőd közelében, egy gyönyörű parkban vagy még 100 versenyzővel, hogy 10 órakor felvegyük a rajtszámot.
Már belekukkantottam a turistatérképbe és úgy döntöttem, megnézem a belvárost, Kanga pedig ment a saját dolgára. Metron elváltunk és este 6kor újralátjuk egymást a Louvrenál.

Elsőnek fellépcsőztem az Eiffel toronyba. Végig azon csodálkoztam, mennyire jól megépítették kár lett volna ha lebontják.
Majd innen átgyalogoltam a Szajnán, egészen az Étoilleig, megnéztem a csodás kaput amelyet Napoleon építtetett és VÉGRE ott voltam a Champs Elyseesn! Sétálgattam le föl, felfedeztem a Virgin lemezkiadó többemeletes zeneboltját, ott elidőztem egy kicsit a zenehallgatással, megvettem magamnak az új AC/DC albumot, leültem egy teraszra kávézni, néztem a sok embert az utcán, a szép házakat, a széles utcákat, engedtem hogy magával ragadjon a város.
Este 6kor a Concorde téren az Obeliszknél találkoztunk Csoklitbébivel és hazametróztunk.

Nagyon szép környéken laktunk, itt is minden második ház aljában kis éttermek, kávézók sorakoztak a pékségek között.
Aznap igazi marokkói étteremben vacsoráztunk igazi arab kuszkuszt, mentateával.
Korán lefeküdtünk, részint a másnapi verseny miatt részint mert nagyon lefáradtunk mind a ketten.

Vasárnap reggel fél8, Kanga katonásan ébreszt: Otthon kell aludni, nem Párizsban!
Ő már vesrenycuccba beöltözve én mint gardémama felszerelve, kimetróztunk ismét - harmadjára a Chatelle Vincencehez, bekísértem a kerítésig hősnőnket és megbeszéltük hogy a közeli kávézóban találkozunk.
Elindult a verseny. Nem tudom hogyan, de 33.000 ember indult és a tömeg vagy fél órán át hömpölygött át a rajton.
Szitált az eső, hideg szél fújt és ott ültem kinn az erőd falán, bámultam a sok lelkes embert.

Már beletörődötten jegyeztem meg magamnak, hogy nekem is ott kellene lennem egyiknek a 33.000 ember közül majd sarkon fordultam és beültem a kávézóba. Egy óra múlva kezdtek érkezni a versenyzők, az eső egyre erősebben esett, nagyon hideg szél fújt, kiálltam a kávézó elé, hogy szolidaritásból vacogjak én is egy kicsit, közben mosollyal üdvözöltem a boldog futókat akik már célba értek. Elázva, átfázva, kimerülten - de különös csillogással a szemükben haladtak el mellettem. Tudtam mi ez.
Ezt az örömöt csak az tudja átérezni, aki hosszú vagy hosszabb távon jól megszenved azért, hogy célba érjen és a végső pillanatban történik egy elégtétel, mintha egy örömbomba robbanna fel az ember mellkasában, szinte fojtó gyorsasággal halad felfelé az agy felé, majd vissza, kering az egész testben és ebben a pillanatban elmúlik a fáradtság és minden fájdalom.
Mindegy, hogy 20 éves vagy 70 éves, nő vagy férfi, itt mindenki önmagával versenyzett, elérte valamilyen célját, valamilyen motivációból és ez így jó!

Visszaültem a kávézóba és vártam Kangát, aki hamarosan megérkezett jól elázva, de nem túl fáradtan. Nagyon büszke voltam rá!
Öröm volt még kísérőként is részt venni ezen a kihíváson.
Innen egyenesen bementem a városba, ő pedig hazament felfrissülni és átöltözni, este 6kor találkozunk a Louvrenál.

Párizsban 14 metrovonal segítségével az ember gyorsan eljut ahová csak akar, a járgányok tiszták, utazik rajta mindenféle színű és öltözékű ember, rendszerint felbukkan egy utcai muzsikus és zenél nekünk, majd kéreget. Nagyon hangulatos!
Ez alkalommal bementem a Tulériák kertjéig, a Concorde tér mögé, átsétáltam a kerten, megcsodáltam a királyi palotát, kívülről megnéztem a Louvre piramisait és két óriási szárnyát. Továbbmentem az Orsay múzeumig, sétáltam a Szajna partján mindkét oldalon, gyönyörködtem a régi épületekben amelyekre mintha évszázadok óta nehezednének az aznapi esőfelhők, leültem egy pohár bordóira, már rutinosan forgattam a turista térképet, több kis múzeumot körbejártam, felfedeztem magamnak a Madeleine templomot, amelyet Mária Magdolnának építtetett XV.Lajos - különös szépségével magával ragadott, bementem elmondtam egy imát, sétálgattam kis utcákban, parkokban, megláttam Rodin: A csók bronzmásolatát, amelyet legalább fél órán át csodáltam - és itt már tudtam, hogy kész, végem van. Szerelmes lettem.

Este 6kor a Louvrenál várt Kanga, egy kicsit már fáradtan, ő egész délutánját az impresszionistáknál (a d'Orsayban) élte meg. Végigmentünk a Rivolin, megtaláltuk Moliére szobrát, a párizsi vígszínházat is, a közelben megvacsoráztunk és hazamentünk.
Reggel még meglátogattuk a közelben lévő Montparnass-i temetőt, egy kavicsot tettem Sartre és Beauvoir sírjára jó utat kívánva nekik, vettünk rongyoskifliket az itthoniaknak és dél körül elindultunk a reptérre.

Elégedetten és boldogan búcsúztam el a várostól, jó, hogy itt voltam. Megtaláltam az én Párizsom, ismét egy kicsit visszataláltam önmagamhoz, érzelmekben gazdagon, nem túl hosszú listával a viszontlátáshoz:

Au Revoir Mon Paris, Mon Shery!

Candybaby